Kerékpár
Eredete
Végre egy sportág, amelynél még az őskor is pontos évszámmal kezdődik: történelmi tény ugyanis, hogy az első biciklivel 1817-ben kanyarodott ki az utcára egy holland úriember, Karl Von Drais. Ötletet éppenséggel meríthetett korábbról is: a 15. század vége felé egy bizonyos Leonardo da Vinci skiccelt egy kétkerekű, pedálokkal és láncokkal kombinált valamit, amit akár a kerékpár ősének is tekinthetünk.
Von Drais járműve, amely elmésen a "draisenne" keresztséget kapta, alulmúlta Leonardo elképzelését, ugyanis láncnak se híre, se hamva nem volt, sőt, pedálnak sem: a nyeregben ülő a két lábával taposta a talajt, így, kvázi "ülve-futva" hajtotta előre a kétkerekűt.
Az első, ennél jobb változat 1839-ben készült el egy skót kovácsnak, Kirkpatrick McMillannek hála, ám ezen a pedál az irdatlan nagyságú első kereket hajtotta, azaz bízvást kijelenthetjük, a rendkívüli megterhelés okán az első példányok tökéletesen alkalmatlanok voltak a versenyzésre. 1861-ben aztán végre eljutottak a következő fázisba, amikor is a maihoz hasonló kormányt erősítettek az első kerék fölé - és ezzel hirtelen sikerült felszabadítani az elméket: a következő tíz évben egymást követték a technikai újítások, vasküllők, gumiborítású kerekek, fékek... 1869-ben a franciák elérkezettnek látták az időt, hogy megszervezzék az első nagyobb versenyt Párizs és Rouen között, 1881-ben pedig a derék velocipédisták megalakították a szövetségüket is, sőt, egy évvel az athéni játékokat megelőzően megszervezték az első világbajnokságot!
Ezen már a tíz éve ismert, a mai kerékpár előfutárának nevezhető bringákkal vettek részt a versenyzők: 1885-ben találták fel a pedálos kiadás láncos változatát, s kisvártatva a sebességváltók is megjelentek, a meghajtás pedig az elsőről a hátsó kerékre került át - majd amikor az ír J. B. Dunlop feltalálta a tömlős gumikereket, már a bringások alfelét sem rázták úgy szét a kilométerek...
Azóta egészen elképesztő fejlődésen ment keresztül a kerékpársport: mint minden olyan olimpiai sportban, ahol egy eszköz haladási sebessége határozza meg az ember helyezését, rendkívüli összegeket és energiákat fektettek a kerékpár modernizálására, hogy az minél könnyebb, áramvonalasabb, gyorsabb legyen.
Az is természetes, hogy a sportág azóta folyamatosan bővül, és ezt követi az olimpia programja is. Azaz az ősi országúti kerékpározás mellett ma már a pályakerékpárosok, a mountain bike-osok is olimpiai érmekért küzdenek, sőt, Pekingben bemutatkozik a legújabb szakág, a BMX is.
Országúti kerékpár
Eredete
A fenti történetet kiegészítendő elmondható, hogy a hosszútávon tekerők versenyei az 1880-as évektől egyre népszerűbbekké váltak, a sportág egyformán hódított az Atlanti-óceán két oldalán. Amerikában aztán a nagy világválságot követően rendkívüli módon visszaesett a népszerűsége, és csak a '84-es olimpia sikerei, valamint Lance Armstrong Tour de France-diadalai emelték vissza régi fényébe a kerékpározást - amely eközben folyamatosan virágzott az öreg kontinensen.
Olimpiai múltja
A világbajnokság után egy évvel nem is lehetett kérdéses, hogy az első olimpia programjában is helyet kap a kerékpár - természetesen az országúti számot rendezték meg Athénben, pontosabban, Athén és Marathón között, merthogy a bicikliseknek a maratoni futás útvonalát kellett megtenniük, oda-vissza (azaz 87 kilométeren versengtek először).
A kerékpár így azon kevés sportágak közé tartozik, amely valamennyi nyári olimpia műsorán szerepelt - az ugyanakkor kissé fura, hogy a hölgyeknek csaknem egy évszázadott kellett várniuk az ötkarikás csatlakozásra, merthogy csak 1984-től szállhattak nyeregbe az olimpiákon.
Eleinte egyéni országúti versenyeket rendeztek, majd 1912-től 1956-ig csapatviadalokat is tartottak. 1960-tól a csapatverseny helyébe a csapatok számára kiírt időfutam került a programba, 1992-ig, amikor is újból az egyéni viadalok kerültek előtérbe, és jelenleg csak ilyeneket rendeznek az országúti programban.
Verseny, szabályok
Két-két férfi és női versenyszám szerepel az olimpián, mind egyéni. A sima országúti verseny mellett időfutamokat is rendeznek: előbbin a férfiaknak 210-240, a nőknek 90-120 kilométert kell tekerniük, tömeges rajt után. Az időfutamok során 90 másodpercenként indítják a résztvevőket, akik csak az órával versenyeznek: az uraknak 45-55 kilométert, a hölgyeknek legalább 25, legfeljebb 35 kilométert kell végigcsinálniuk.
A sima országúti versenyeken a mai szabályok 12-18 kilométeres körök kialakítását teszik lehetővé, ezeket kell többször megtenniük a kerekeseknek: a szabályok értelmében a lekörözött versenyző kiesik, azaz ki kell állnia, kivéve, ha az utolsó körben kapja meg a körét a vezetőktől.
Pályakerékpár
Eredete
A sportág népszerűsége hamar rádöbbentette a versenyszervezőket, hogy kellene valami olyasmit is csinálni, amikor a viadalt végig láthatja a nézősereg, a biciklisták nem tűnnek el az érdeklődők szeme elől - mint például az országúti változatban.
1868-ban az ötletből valóság lett, egy kisebb, zárt pályán versengtek a bringások a franciaországi Saint-Cloudban, hogy aztán nem sokkal később összeácsolják az első komolyabb fapályákat Párizsban, illetve Kölnben. Eleinte 1, 5 és 10 kilométeren tapostak az indulók, ám aztán kitalálták a 12 és 24 órás, pihenő nélküli versenyeket, sőt, 1878-ban, az angolok kitalálták a "Six Days" nevű őrületet, amelynek során - apróbb megállóktól eltekintve - valóban hat napon át kellett nyomni a pedált...
Ezek után nem csoda, hogy már az 1896-os olimpián szerepelt a pályakerékpár egy száma a programban, és az 1912-es játékok kivételével azóta is valamennyi ötkarikás esemény egyik legnépszerűbb helyszíne a velodrome.
Olimpiai múltja
A pályakerékpársport programja 1924 és 1992 között meglehetős nyugalomban volt: ezen időszakban a repülőverseny, az egykilométeres időfutam, valamint az egyéni és csapat üldözőverseny szerepelt a kínálatban (a hölgyek itt 1988-ban csatlakozhattak). Ezen időszak előtt is elég sűrűn változott a program, utána viszont alaposan felbolydult. Megjelent a sprint csapatverseny, a madison, valamint a keirin.
Verseny, szabályok
Igen széles skálán lehet választani a pályakerekes események közül, íme, a megannyi változat, amelyeket alapvetően két műfajta lehet osztani: a hosszútávú, kitartást igénylő számok, valamint a sprintszámok.
A pálya általában 333.3 méter hosszú, 7-9 méter széles, dőlésszöge 42 fok.
A hosszútávú számok
Egyéni üldözőverseny
A pályára két versenyző megy ki, egyik a pálya egyik felétől, a másik a másik felétől rajtol, majd 4 kilométeren üldözik egymást. Ha valaki beéri a másikat, az utolért kerékpáros kiesik - egyébként a gyorsabb jut tovább.
Csapat üldözőverseny
Ugyanaz, mint az egyéni, azzal a különbséggel, hogy egy-egy csapat négy kerekesből áll: az óra akkor áll meg, amikor a csapat harmadik tagja áthalad a célvonalon.
Olimpiai sprint
Háromtagú csapatok igen látványos versengése, három körön át. Mindegyik körben másik kerekesnek kell vezetnie a csapatát, az óra akkor áll meg, amikor a harmadik is áthaladt a célvonalon.
Pontverseny
Nyolc versenyző tapos a pályán, a férfiak 40, a nők 24 kilométeren át, és minden második kilométer után egy sprintbetét következik. Ezen sprintek során pontok gyűtjhetők: a sprint győztese 5 pontot kap, a második 4-et, a harmadik 3-at, a második 2-t, az ötödik 1-et. Az utolsó sprint duplán számít, ugyanakkor a lekörözöttek nem gyűjthetnek pontot, aki két kört kap, az kiesik. A versenyt az nyeri, aki a 20 belső miniviadalon a legtöbb pontot gyűjtötte.
Madison
A pontversenyhez hasonló szám, melynek során kétfős csapatok versengenek egymással. Ötkilométerenként sprintszakaszok következnek, a pontozás ugyanaz, mint a pontversenyben. A kétfős csapatból mindig csak az egyik biciklis tapos teljes erőbedobással, a másik általában egy-másfél körig pihen, eztán a társ mögémegy, és meglöki hátulról. A verseny a New York-i Madison Square Gardenről kapta a nevét - ott rendeztek először ilyen versenyt.
Sprintszámok
Időfutam
Egyéni viadal az óra ellen: csak egy versenyző van a pályán, akinek 1000 métert (hölgyeknek 500 métert) kell végigsprintelnie - a leggyorsabb nyer.
Repülőverseny
Háromkörös verseny, melynek során két kerekes mérkőzik meg egymással. A párharc tulajdonképpen az utolsó 200 méteren dől el, addig a kerekesek csupán manővereznek - érdekes módon azért, hogy lehetőleg a másik vezessen (lassítanak, sőt, akár le is fékeznek, szinte teljesen megállva). Így ugyanis erőt lehet gyűjteni az előttünk lévő hátszeléből, ráadásul az nem lát bennünket, és az utolsó pillanatban meglepetésszerűen megelőzhető. Egy előzetes időmérés alapján rangsorolják a kerekeseket, párokba sorsolják őket, majd elkezdődik az egyenes kieséses viadal, a tulajdonképpeni verseny. Egy párharc három futamból áll, aki kettőt nyer, továbbjut.
Keirin
Japánból indult hódító útjára ez a fura versenyszám, amelyben egy motor is közreműködik. A Távol-Keleten a durvább változatra - egymás lekönyöklése bevett szokás volt - fogadni lehetett; az olimpiai változat egy szelídebb kiadás. A hat kerekest felvonultató viadal 8 körből áll: 5 és fél körön át egy motoros halad a versenyzők előtt, amely fokozatosan gyorsít fel 25-ről 45 kilométer per órás sebességre, melyet a kerekesek is igyekeznek felvenni. Aztán még jobban felpörögnek, és a végén akár 60 kilométer per órás sebességgel zúdulnak át a célvonalon.
Hegyikerékpár
(Mountain bike)
Eredete
A modernkori sportok történetének egy legvisszhangosabb sikere a mountain bike-é, amely szűk két évtized alatt vált a világ egyik legnépszerűbb sportágává – s hozott egyszersmind óriási üzleti sikert mindazoknak, akik korán fantáziát láttak benne.
Az egész Kaliforniában kezdődött, ahol úgy negyven éve egyetemisták egy csoportja úgy döntött, tartalmat kell adni a jelmondatnak: „Vissza a természetbe!” – csak vittek magukkal egy biciklit is. Alig telt el húsz év, és San Francisco környékén, a Velo Club Mountain Tamalpais bringásai úgy döntöttek, eljött az idő, hogy immár versenyezzenek is a természet olykor korántsem lágy ölén. 1976 és 1979 között, a híres Golden Gate-híd tőszomszédságában rendezték meg a Repack Downhill nevű versenyt, amely egyre több és több résztvevőt vonzott, s kisvártatva a média is felfedezte a lehetetlennek látszó terepen nyomuló kerekeseket. Amerikáról lévén szó, a siker a tévékamerák miatt nem váratott sokáig magára: újabb tíz évet kellett várni csupán, hogy megrendezzék az első világbajnokságot – a következőt, a másodikat pedig már szárnyai alá vonta a Nemzetközi Kerékpáros-szövetség, és attól fogva nem volt megállás. 1996-ban, Atlantában már teljes jogú olimpiai sportágként mutatkozott be a mountain bike – magyar fordításban hegyikerékpározás –, amely azóta kirobbanthatatlan pontja az ötkarikás programnak.
Olimpiai múltja
Relatíve rövid, hiszen három olimpián szerepelt a sportág. A premierrel kapcsolatban megemlítendő, hogy az aktuális férfi világbajnok, a holland Bart Jan Brentjens otthonában rendszeresen begőzölte a fürdőszobáját, és még egy extra hősugárzót is bekapcsolt, így imitálandó az atlantai párát és hőséget – ezen túlmenően naponta egy órán át memorizálta a leendő versenypálya tereprajzát. Nem csoda, hogy végül több mint három perccel előzte meg vetélytársait.
Verseny, szabályok
Noha egy útvonal-tervezet mindenki számára hozzáférhető, a végleges pályát az aktuális viadal előestéjén jelölik ki a bírák, hogy figyelembe vehessenek minden körülményt, így – ez ebben a sportágban döntő fontosságú – az időjárási körülményeket is. A hegyikerekeseknél az időtényezőből következik a pályahossz: úgy jelölik ki az útvonalat, hogy az a férfiaknál nagyjából 2 óra 15 perc, míg a hölgyeknél 2 óra alatt teljesíthető legyen. Ha rossz idő várható, lerövidítik, ha átlagos, akkor többé-kevésbé meghagyják eredeti „méretében” a teljesítendő köröket. A férfiaknak 40-50, a nőknek 30-40 kilométert kell teljesíteniük, az aszfaltozott vagy egyéb, szabályosan kiépített utak részaránya nem haladhatja meg a 15 százalékot.
A résztvevők semmiféle külső segítséget nem vehetnek igénybe: ha valami baj történik a kerékpárjukkal az erdőben vagy sziklaugratás közben, nekik kell megjavítaniuk. Nem véletlen, hogy a versenyzőknél mindig van egy reparáló-csomag, benne többek között egy kisméretű, nagynyomású széndioxid-kapszulával, mellyel az esetlegesen megfoltozott gumibelső ismét felfújható. A veszélyes ugratókra egyébként 30 méterrel korábban tábla figyelmeztet – míg a lehetetlenül meredek lejtőkre futva is fel lehet kapaszkodni, természetesen hátukon a bringával. Így az sem csoda, hogy a kétkerekűek igen könnyűek: 18-27 sebességes váltóik mellett sem nyomnak többet 9-10 kilónál, általában titániumból, vagy króm-molibdén ötvözetből készülnek.
BMX
Eredete
A fiatal srácoknak nem volt pénzük motorbiciklikre, így inkább a saját bringáikkal utánozták a nagyokat – így született meg a BMX. Persze ez is Kaliforniában. A hatvanas években rendkívüli népszerűségnek örvendett a motocrossozás Amerikában (is), a fiatalok azonban úgy gondolták, sokkal olcsóbb, ha ugyanezt csinálják otthon – vad pályák vannak mindenütt, legfeljebb pedálozni kell, nem a gázkart tekergetni, még egészségesebb is. Ebből lett a bycicle motocross, amiből az elmésebbek hamar megalkották a BMX betűszót, elvégre az X keresztként is felfogható, ami az angol cross szó egyik jelentése.
Jellemző, hogy nemsokára már három szervezet is a sportág irányítójának mondta magát a tengeren túl, és arra sem kellett sokat várni, hogy feltűnjenek az első profik – merthogy meg lehetett élni ebből a sportból.
Később megalakult a Nemzetközi BMX-szövetség, majd a Nemzetközi Kerékpáros-szövetség (UCI) 1993-ban teljes jogú státuszt adott a BMX eredeti változatának, amely előtt így megnyílt az út az olimpia felé.
Olimpiai múltja
Friss hús: a BMX-esek most, Pekingben mutatkoznak be az ötkarikás programban.
Verseny, szabályok
Magyarországon inkább az önmagukat a tereken, lépcsőkön és egyéb mesterséges objektumok környékén produkáló ifjak jutnak az eszünkbe BMX ürügyén, megannyi helyen pályát is építettek nekik, hogy ott „félcsövezzenek”, azaz mutassanak be ugrásokat, pördüléseket és egyéb kunsztokat. Ez a sportágnak a pontozásos változata, ahol a bírók értékelik a bemutatott ugrásokat és mutatványokat – az olimpia programjára azonban az ősi változat került.
Ez pedig nem kevésbé látványos, hiszen egy nagyjából 350 méteres, éles kanyarokkal, emelkedőkkel, kettes-hármas ugratókkal tarkított pályán kell végigtekerniük teli rössel a versenyzőknek. Az jár a legjobban, aki gyorsan az élre vág, elvégre diktálhatja a tempót, és minimális eséllyel lehet része egy-egy ütemet tévesztő és emiatt elzúgó társ okozta összegabalyodásnak. A kihívás kemény, elvégre egy verseny legfeljebb 30-45 másodpercig tart, ennyi idő alatt kell a legjobbak között végezni. A pályán egyszerre nyolc kerekes küzd, közülük a legjobb négy kerül tovább – egészen addig, míg az előfutamok, negyeddöntők, elődöntők mezőnyében ki nem alakul a fináléé, ahol szintén nyolcan indulnak csatába az érmekért.