Labdarúgás
Eredete
Egyes források már az ókorban említenek valami futballfélét: a görögök sphairának, a rómaiak ollisnak hívták – egy, a maihoz közelebb álló verzió kedvelt szórakozásnak számított a reneszánsz Itáliában: neve – calcio – a mai olasz nyelvben is a világ kedvenc sportágát takarja. A jelen változat gyökereit Angliában kell keresnünk: 1863-ban alapították meg az első futballklubot, a Sheffield FC-t, majd kisvártatva megalakult a Football Association (FA), amely aztán 1872-ben kiírt egy kupaküzdelmet – ez a sportág legrégebbi versenysorozata, amelyet ma FA-kupa néven ismer a világ. Egyszerű és alapjaiban évszázada változatlan szabályai, gyorsan beszerezhető szerelései, átláthatósága, amatőrök számára is élvezhető volta miatt nincs olyan eldugott sarka a világnak, ahol ne űznék ezt a sportot. Bármilyen sík felületen játszható, bármilyen eszköz jelölheti a kaput, s minthogy a labda jelen van, a szórakozás garantált: nem kell lépéshibára figyelni, kicsiben a lesszabályra sem, azaz nincs semmi olyan extra tiltás (leszámítva a szabálytalanságokat, de azok – a kezezést leszámítva – jóformán bármelyik csapatsportban annak számítanak), amelyre egy vehemens focimeccs közepette figyelemmel kell lenni. Ez a titka a sportág mindenekfeletti népszerűségének, s annak, hogy jelenleg 203 tagja van a nemzetközi szövetségnek, a FIFA-nak.
Olimpiai múltja
A futball 1900-ban és 1904-ben bemutató sportágként szerepelt a játékok műsorán, 1908-tól pedig olimpiai érmeket osztottak a legjobbaknak. A világbajnokság 1930-as elindulásáig az olimpiai futballtornán dőlt el, melyik a földkerekség legjobb csapata – az urugayiak kezdeti vb-sikereit két olimpiai arany vezette fel 1924-ben és 1928-ban.
Természetesen a foci volt az első a labdajátékok között, amelyikben igen hamar elindult a professzionalizálódás folyamata, márpedig a szigorú olimpiai szabályok tiltották a pénzkereső sportolók részvételét, így a harmincas évektől kezdve a világ krémje fokozatosan kikopott az olimpiai tornákról. Igaz, egyes sporttörténészek úgy tartják, a második világháborút követően jócskán akadtak profik a mezőnyben: a kelet-európai kommunista rezsimek válogatottjai, melynek tagjai játékosként nem kaptak fizetést, egyéb, valódi munkát nem igénylő állásokban – például katonatisztként – viszont igen: nem véletlen, hogy az olimpiai dobogót szinte teljesen kisajátították a szovjet blokk államai 1952 és 1980 között. A NOB aztán 1984-től engedélyezte a profik pályára lépését, igaz, azzal a kikötéssel, hogy az európai és dél-amerikai országok együtteseiben csak olyanok játszhatnak, akik nem szerepeltek még világbajnokságon vagy világbajnoki selejtezőkön. Ezt követően új szabályt hoztak: 1992-ben mindenki számára megnyílt az olimpiai részvétel lehetősége, igaz, a korhatárt 23 évben szabták meg. Végül 1996-ban alakult ki a jelenleg is használt formula: a korhatár továbbra is 23 év (Európában például rendszerint az U21-es Eb selejtező-sorozata számít egyben olimpiai kvalifikációnak), ugyanakkor magán az olimpián a keret kiegészíthető három, bármilyen életkorú profival. A rendelkezések mögött a FIFA és az UEFA azon törekvése áll, hogy az olimpiai fociesemény ne lehessen konkurenciája a világbajnokságnak, illetve az Európa-bajnokságnak, azaz az olimpia mai műsorában a labdarúgás az egyetlen sportág, amelyben nem a világ legjobbjai mérik össze tudásukat.
Verseny, szabályok
A fenti, korhatáros mizéria mellett más említésre méltó nincs a játékokkal kapcsolatban: a férfiaknál 16, a hölgyeknél 12 együttes mérkőzik meg Athénben – a csoportkört követően az egyenes kieséses fázis következik.
A futball szabályait alighanem mindenki ismeri – részletes leírásra nem vállalkozunk, ugyanakkor valamiféle összefoglalást mindenképpen szeretnénk adni azon túlmenően, hogy a focit kétszer tizenegyen játsszák egy 100-110 méter hosszú, 70-90 méter széles pályán, két kapura, és az nyer, aki több gólt lő.
A kétszer tizenegy játékos között egy-egy kapusnak kell lennie, szerelésének el kell ütnie valamennyi más mez színétől. A mérkőzés időtartama 90 perc, pörgő órával (a sérülések, szándékos időhúzások miatt kieső periódust a félidők végén hosszabbítás formájában pótolhatják), melynek során három cserelehetősége van egy csapatnak. A játék célja a gól elérése, melyet passzok és cselek nyomán szervezett támadásokkal igyekeznek megvalósítani egy adott gárda játékosai. A labdát lábbal, testtel vagy fejjel lehet a hálóba, pontosabban teljes terjedelmével a gólvonal mögé juttatni. A bedobásokat nem számítva – melyeket akkor kell elvégezni, ha a labda az oldalvonalon túlra került akár a földön, akár a levegőben – a labdát senki sem érintheti kézzel, a kapusokat kivéve; igaz, ők is csak a saját tizenhatosukon belül (a kapuvonaltól 16 méterre, vonalakkal határolt, 40 méter széles büntetőterület). Egy, a kilencvenes években bevezetett szabály szerint a kapus itt akkor sem érintheti kézzel a labdát, ha azt a saját csapattársa lábbal szándékosan visszafelé passzolta (ha fejjel tette ugyanezt, a labda megfogható).
A támadójátéknak némi gátat szabó lesszabály értelmében egy játékos akkor van lesen, ha a labda elrúgásának pillanatában egy időben az alábbi négy kritérium teljesül: 1. közte és az ellenfél kapuvonala között kettőnél kevesebb védőjátékos van (beleértve a kapust is); 2. a labdát a saját csapattársától kapta; 3. az ellenfél térfelén tartózkodik; 4. a labda vonala előtt tartózkodik. Amennyiben a négyből akárcsak az egyik nem teljesül, a játékos nincs lesen. (Kiegészítése: ha a társ lövésének a pillanatában a játékos lesen tartózkodik, és a labda akár a kapusról, akár a kapufáról elé pattan, a játékos leshelyzete büntetendő. Ha a játékos lesen áll, de a játékot ez nem befolyásolja, a labdát szabályosan helyezkedő csapattársa játssza meg, a leshelyzete nem büntetendő.)
A szabálytalanságokat szabadrúgással büntetik: a szabálytalanság súlyától függően van közvetett szabadrúgás (kisebb faultok: feltartás, lesállás, veszélyes játék, sportszerűtlen viselkedés), továbbá közvetlen szabadrúgás (testi kontaktussal járó szabálytalanságok, kezezés), mindkét esetben a vétkes csapat játékosainak minimum 9 méterre el kell távolodniuk a labdától. Az előbbiből közvetlenül nem érhető el gól, az utóbbiból igen – ha a második kategóriába sorolt szabálytalanságot a tizenhatoson belül követik el a támadójátékos ellen, büntetőt kell ítélni (ezt a kaputól 11 méterre jelölt pontról kell elvégezni).
A súlyosabb szabálytalanságokat plusz büntetésekkel torolja meg a játékvezető (akinek két asszisztens könnyíti a munkáját – utóbbiak a bedobások, szögletek, leshelyzetek, rejtettnek vélt szabálytalanságok megítélésénél zászlójelzésekkel segítik a vezetőbírót): sárga lapot mutat fel a szabálytalankodónak, kirívó durvaság, sportszerűtlenség, közvetlen gólhelyzet vagy gól megakadályozása (pl. gólvonalon kézzel hárít a védő) esetében pedig piros lapot – utóbbi esetben a játékosnak végleg el kell hagynia a pályát, helyére nem térhet vissza más. Szintén piros lapot kap az, akinek egy mérkőzésen másodszor is felmutatják a sárga kártyát.
Ha a labda elhagyja az alapvonalat, akkor: szögletrúgás következik, amennyiben utoljára védőjátékos érintette (a kapust is beleértve); kirúgás következik, ha a támadók érintették utoljára.
Az egyenes kieséses rendszerben döntetlen állás esetén kétszer 15 perces hosszabbítás következik, ha ezután sem dől el a mérkőzés, 5-5 tizenegyesrúgás dönt, illetve, szükség esetén további büntetők, az első hibáig.