Taekwondo
Eredete
Tradicionális koreai harcművészet, hevenyészett fordításban „az ütés és rúgás módja” kifejezéssel adhatjuk vissza. Jóllehet a kéz és a láb is használható a küzdelem során, a sportág leginkább a rúgáskombinációkon alapszik. Eredetére egyébként eddig legalább háromféle „fiksz” megközelítés született. Az egyik szerint a gyökereket Kr. e. 50 környékén kell keresnünk, amikor Korea három királyságra oszlott, és a Silla dinasztia híres harcosai, a Hwarangok kifejlesztettek egy harci művészetet, amelyet tae kyonnak neveztek (kéz-láb). Mások szerint a taekwondo a kínai boksz egyik válfaja, és egy saolin templomban találta ki a Zen buddhizmus megalapítója, Bodhidharma, Kr. e. 520-ban. Végül egy, az „őshazában” nem túl népszerű leírás egy japán karate-változat, az okinawai karate továbbfejlesztéseként mutatja be. A szintetizálásra hajlamosak mindenesetre úgy vélik, megannyi ázsiai harcművészet ötvöződött a koreai kickbox technikával, és ebből jött létre a ma is ismert sportág.
Természetesen Koreában is számtalan iskola létezett, a taekwondo a 20. század elején kezdte háttérbe szorítani a többi műfajt, a lett az ország domináns küzdősportja. Hogy nemzetközileg is elterjedjen, 1955-ben koreai szakértők csoportja hivatalosan is No. 1-gyé tette a taekwondót, 1973-ban pedig kormányzati szinten ismerték el a Taekwondo Világszövetséget (WTF), mint a sportág legitim nemzetközi irányító szervét, és abban az esztendőben meg is rendezték az első világbajnokságot.
Olimpiai múlt
1988-ban még csak bemutató sportágként sikerült műsorra vetetni a NOB-bal a taekwondót – túlzottan nagy volt még a szakadék a koreaiak és a világ többi nációja között. A helyzet még 1992-re sem változott, végül az 1994-es párizsi NOB-ülésen döntöttek úgy a tagok, hogy 2000-től megadják a „medálstátuszt” a sportágnak. Igaz, a koreai aranyözönnek salamoni döntéssel szabtak határt: először is a világbajnokságokon megszokott nyolc súlycsoport helyett nemenként csak négyet engedélyeztek az olimpián; másrészt egy-egy nemzet csupán két-két versenyzőt indíthatott összesen a nyolc súlycsoportban, így garantáltan akadt négy „koreai-mentes” kategória. A félelem nem volt alaptalan: a négy koreai indulóból három első lett, csupán a férfi könnyűsúlyúak között kapta el a görögök Európa-bajnoka az anyaország képviselőjét.
Verseny, szabályok
Továbbra is négy súlycsoportban, kategóriánként 16-16 induló vehet részt a játékokon, a nemzetenkénti két-két férfi és női indulóra vonatkozó limit szintén érvényben van. A cselgáncshoz hasonlóan itt is két csoportban folyik a küzdelem egyenes kieséses rendszerben úgy, hogy a két ág győztese találkozik a döntőben, míg az ágak elődöntőinek vesztesei a vigaszág nyerteseivel – ide azok kerülnek, akik a döntőig menetelő versenyzőtől kaptak ki – mérkőzik a két bronzéremért.
A férfiaknál háromszor három, a nőknél háromszor két perc alatt dől el a mérkőzés sorsra. Kiütéssel is lehet nyerni – mint az ökölvívásban, 10 másodpercre kell az ellenfelet „ledönteni” -, ám ez a ritkább, mivel test- és fejvédőben mérkőznek a felek. A meccsek túlnyomó többségét a pontok döntik el: akárcsak a vívásban, itt is meghatározott felületeket lehet támadni, amelyeket a „védőburkon” külön színnel jelölnek. Pontot a fejre, a felsőtest alsó részére vagy az oldalaira mért ütéssel vagy rúgással lehet elérni – minden más rész nem csupán érvénytelen, de ezek megütése vagy megrúgása büntetőpontokat jelent. A szabályok értelmében a rúgásokhoz kizárólag a lábfej, az ütésekhez kizárólag az ökölcsúcs (mutatóujj és középső új feletti rész) használható.
Miközben a tiszta rúgások és ütések egy-egy pontot jelentenek, a büntetéseket fél- illetve egy pontjával osztják. Egypontos büntetés (gam-dzseom) jár azért, ha valaki szándékosan az ellenfele hátát támadja, vagy eldobja, elgáncsolja. Mínusz fél pont (kjong-go) jár, ha lefogjuk, ellökjük vagy megráncigáljuk a vetélytársat, netán hátat fordítunk neki vagy sérülést szimulálunk. A félpontos büntetés csak akkor jelenik meg az eredményben, ha egy másodikat is begyűjtött belőle a delikvens.
A mérkőzéseken nem ritka a döntetlen állás: ilyenkor a büntetések nélküli pontállás dönt (azaz aki többet szerzett jó ütésekkel és rúgásokkal). Ha ekkor sincs döntés, három szőnyegbíró határoz, de ha nem egyhangú az ítélet, egyszemélyben a mérkőzésvezető nyilváníthatja győztesnek az egyik felet. Aranycsatában viszont előbb még egy negyedik, a hirtelen halál szabályai szerinti menetet kell rendezni, melyen az első pont megszerzése a cél – ha nem történik érvényes akció, akkor a vezetőbíróra marad a döntés.