Olimpiai sportolóink - Hajós Alfréd (Guttmann Arnold)

Kozma utca

    B. 121. Kripta    

A MOB Emlék- és Hagyományőrző Bizottság által létrehozott közösségi virtuális emlékhely

Az aranyérmek története

 Szále László írása 

1896 Hajós Alfréd 100m gyors

Hajós Alfréd nem akart olimpiai bajnok lenni. Azt sem tudta jóformán, mi az. Legfeljebb halvány iskolai előképei lehettek az ókorból, amikor a bajnokoknak babérkoszorút adtak, és nagy becsben tartották őket.
Mindenesetre, amit ma mi gondolunk az olimpiai bajnokokról, azt ő nem gondolta. Nem gondolhatta, hiszen előtte nem voltak ilyen játékok, ilyen bajnokok, s nem tudhatta, hogy az olimpiai eszme ekkora karriert fut majd be. S azt sem, hogy a szigorú amatőrizmus, a szent lelkesedés helyett a bajnokok egykor több milliós állami hálában részesülnek - ha szerencséjük van, sok milliós reklámszerződéseket kaphatnak - s öreg korukra járadékot.
Amikre rá is vannak szorulva, hiszen az élsport ma már teljes embert kíván, dolgozni - egyesek szerint tanulni - sem lehet mellette: aki bajnok, annak sínen van az élete, aki nem, annak könnyen zsákutcába futhat. Ezért a sportolók nagy része vállalja az embertelenül sok munkát és akár az egészségkárosodást vagy a lebukás kockázatát a doppingellenőrzésen.

Hajós Alfréd minderről semmit sem tudott. A tizennyolc éves egészséges, tehetséges, kedves fiú kicsit csodálkozva, de boldogan állt a győzelmi emelvényen (ha volt), eszébe sem jutott, hogy történelmi tettet hajtott végre, hogy örökre beírta a nevét a magyar sport nagykönyvébe, csak arra gondolt - mint Beke Kata 1990-ben - uramisten, győztem.

Őszinte örömet érzett, s nem zavarta különösebben, hogy a zenekar, tévedésből  az osztrák himnuszt kezdte játszani, végül is dualista monarchiában éltünk, az osztrák császár volt a magyar király, s az azért mégsem várható el egy görög zenekartól, hogy naprakész legyen ilyen bonyolult közép-európai státusügyekben. S ha a himnusz nem is szólt, magyar zászló azért lengett. A küldöttségnek ugyan nem volt hivatalos zászlója - minek, csak szégyent hoznak rá, destruált a sajtó -, szerencsére Stobbe Ferenc, a Sport-Világ főszerkesztője lopott egyet egy avatásra váró házról, s benyújtotta az induló vonat ablakán - hátha mégis szükség lesz rá. Szükség lett.

Pedig, hogy akkor ott, a Zea-öböl hullámzó vízében mire lesz képes Hajós Alfréd, nem tudta senki. Itthon általában megnyerte a versenyeket, párszor Bécsben is legyőzte riválisait, de hogy ez mire lesz elég a világ legjobbjai ellen, sejteni sem lehetett. Nem is ismerte a versenytársakat, az eredményeiket se, nem voltak még olimpiai csúcsok, hisz nem voltak olimpiák sem.

Amikor Hajós Alfréd végigúszta a 100 métert a borzalmasan hideg, 12 fokos tengervízben, nem csapott öklével a levegőbe, mert fogalma sem volt róla, hogy győzött. Csak később tudta meg, hogy 82,2 másodperces eredményével olimpiai bajnok lett. Magyarországnak az első.

Aztán vérszemet kapott, s a biztonság kedvéért megnyerte az 1200 méteres hosszútávot is, így a magyarok két aranyérméből kettőt nyert, s ehhez jött még Dáni Nándor ezüstje 800 méteres síkfutásban, Szokoly Alajos bronza 100 méteren, Kellner Gyuláé a maratonin, illetve Tapavicza Momcsillóé teniszben (itt a 3-4. helyért nem játszottak.)

Gyönyörű, szép eredmény ez a kis magyar küldöttségtől, amely minimális állami támogatással (3000 forint helyett csak 1000-et kaptak az utazásra), és a sajtó állandó fanyalgása közepette indult útnak.

Itthon éppen folytak a millenniumi ünnepségek, Magyarország belefeledkezett a múltjába, éppen nagynak, dicsőnek és legyőzhetetlennek érezte magát, s a hangadók attól tartottak, hogy Athénban leégnek a magyarok, mert felkészületlenek, a vert mezőnyben végeznek mind, rossz hírét keltve az országnak - mint ahogy a mindenkori ellenzék szokta manapság.

Mi lehetett Hajós Alfréd meglepő sikerének a titka? Szemtelen fiatalsága? A sokoldalú tehetsége? A mindig tökéletesre törekvése - az úszástól, a focin át az épülettervezésig? Vagy talán az úgynevezett magyar tempó, melynek stílusát a tengerészektől leste el, s ezt kombinálta delfinszerű lábmunkával? Esetleg belejátszott az is, hogy itthon sokat úszott az Országház előtti, dunai uszodában, melynek vizét a folyóból kerítették el, s éppúgy nem volt feszített víztükre, mint a Zea-öbölnek? Mindegy már.

"Az ember nekimegy a meredeknek, s nem néz máshová, csak oda, ahova lépni szándékozik" - írta Hajós Alfréd 1956-ban megjelent, „Így lettem olimpiai bajnok” című könyvében.

Szép életfilozófia: mindig följebb és mindig a következő feladatra koncentrálva. Legfeljebb az zavaró benne kissé, hogy a mindig vízszintesen úszó bajnok miért függőleges szimbólumot választott magának.

Gallov Rezső írása

1896. Hajós Alfréd 1200m gyors

   Az első újkori olimpiai játékok atlétikai versenyei 1896. április 10-én a maratoni versennyel zárultak. Másnap rendezték az úszás küzdelmeit. Az utókor végtére is szerencsés, hogy a nevezetes napról, amelyhez az első két olimpiai bajnokságunk fűződik, részletes, változatos és többféle beszámolót olvashat. Kertész Róbert (később kultuszminisztériumi államtitkárnak nevezték ki), a Pesti Hírlapnak küldte tudósításait, s a maratoni versenyt követően - ahol Kellner Gyula remekelt óvás után elért harmadik helyével - másnap már Pireuszban tűnt fel. Ott volt a Zea-öböl partján. Visszaemlékezései között írt továbbá a sporttörténeti küzdelmekről, többek, Kemény Ferenc, a NOB magyar alapító tagja, sőt maga Hajós Alfréd, a főszereplő is írásba foglalta később élményeit.

      A jeles nap, április 11. Kemény emlékezete szerint – aki földalattival ment ki a fővárosból Pireuszba – feltűnően hűvös, barátságtalan, szeles reggel köszöntött be (mindössze 12 fok volt). Érdekes és ugyanakkor persze egyáltalában nem rendkívüli, hogy bár élményeik ugyanahhoz az eseményhez kötődnek, mégis, főként a részleteket illetően, egymástól eltérő megállapításokat tesznek. A tengeröböl vizének hőmérsékletét illetően például, amit egyáltalán nem mellékes körülményként kellett figyelembe venni az indulóknak, főként a harmadik, az utolsó, s egyben a leghosszabb szám, az 1200 méteres verseny előtt. Kertész Róbert 12-13 fokról ír, Kemény 14-ről tesz említést, Keresztényi József sporttörténész mindössze 10-ről. Hajós nem méricskélt, később sem számszerűsített, egyszerűen dermesztőnek érezte a tengert már az első vízbeszállás alkalmával is, pedig hát a küzdelem ekkor alig tartott tovább egy röpke percnél. 

A 100 és 1200 méteres verseny között iktatták programba az 500 méteres számot, amelyet az osztrák Paul Neumann nyert meg, ám a kellő felmelegedésre már nem maradhatott elég ideje az utolsó erőpróba előtt… Hajós ugyanakkor kihagyta az 500-at. Pontosabban szólva nem vártak rá - jóllehet itthon előzőleg erre is benevezték – mert hosszasan és talán egy kissé túl akkurátusan is készülődött, teljesen belefeledkezett a „bemelegítésbe”, s elvétette az időt. Később Lauber Dezső, barátja, kollégája, maga is sokoldalú sportember utalt egy beszélgetésükre, ahol Hajós állítólag célzott arra, hogy a kegyetlen hideg miatt úgy döntött – lekési a rajtot, s összpontosít a hosszabb távra… Mindenesetre nem panaszkodott, a rendezőknél nem emelt kifogást, nem csinált ügyet a dologból, kész tényként vette tudomásul a történteket.  Először is a mellét kellett ápolnia, mert még a 100 m gyors rajtja előtti felsorakozáskor az erre a célra kihúzott erős hajókötél jócskán lehorzsolta a bőrét, s a sós víz végig csípte is a sprintverseny közben. Ujjnyi faggyúval kente be azután gondosan minden porcikáját a már megtapasztalt, kegyetlenül hideg víz elleni védekezés gyanánt. Az öbölből három kis gőzösön vitték ki a nyílt tengerre a bátor résztvevőket - egyes források szerint 12, mások szerint 15 úszót, majd a rajtpisztoly dörrenésére ugrottak az alkalmatosságokról a vízbe, s kezdték meg küzdelmüket a rettenetes hideggel, széllel, két-háromméteres hullámokkal és - egymással. A rajt után, a zord körülmények közepette, Hajóst hamarosan nem csak magányosság érzése, hanem leginkább a veszély tudata kerítette hatalmába: mi történik velem, ha netán görcsöt kapok, s tehetetlenné válok?! – gondolta.  A kis hajók eltűntek, visszaindultak a kikötőbe, sorsukra hagyták a versenyzőket, hogy hírül vigyék a sikeres rajtot.

Elvesztvén szeme elől az ellenfeleit – bajnokunk később bevallotta – eljutott a feladás gondolatáig, ellenben egyszerűen nem talált a láthatáron csónakot, amely felvehette volna. Az életösztön erősebbnek bizonyult benne a győzni akarásnál is, s úgy döntött, előbb jut ki, s éli túl az egészet, ha minél gyorsabban a célnak veszi az irányt. A tőle némileg leszakadó, s egyetlen fenyegető ellenfelét, a görcsökkel küszködő osztrák Paul Neumannt szinte az utolsó pillanatokban mentették ki a kísérők, akik az öböl bejáratától aztán végre visszafordultak a szerencsétlen versenyzők irányába, s egymás után halászták ki a remény- és erővesztett úszókat.

   Hajós végre akkor kezdett kissé megnyugodni, amikor átúszott az öböl kapuján, s bár éles késszúrásokként érezte minden ízében a hideg víz verését és a szél ostorcsapásait, valamelyest könnyebbé vált a helyzete, mert a hullámok fokozatosan veszítettek erejükből, s fel-feltűntek mind gyakrabban a versenybírák hajói is a közelében. Ellenfelet ellenben egyetlenegyet sem látott, s már egész elbizonytalanodott, amikor mind erőteljesebben hordta felé a szél a parton összesereglett hatalmas tömeg ujjongását. Őt ünnepelték, a legyőzhetetlen „Magyar Delfint”, aki messze-messze megelőzte még a hazai vizeken versenyző görögöket is. Érdekesség, hogy a krónikák 100 méteren csak és kizárólag a győztes idejét őrizték meg, a helyezettek időeredményei feledésbe merültek. Viszont az 1200 méteren nyilván bőségesen maradt idejük a kalkulálásra. Hajós 18:22.1 nyert. A külföldiek sehol, őt a hazai vizeken küzdő két görög úszó követte. A második Andreou Ioannisz lett 21:03,4-gyel. A különbséget pontosan átszámítani méterre szinte lehetetlen, de óvatos becslések szerint Hajós legalább nyolcvan métert vert rá az utána következőre.   

 Első, s mindjárt kettős olimpiai bajnokunk zseniális építészmérnökké vált – világhírű tervező lett. Az ő elképzelései szerint alapján épült annak idején, a harmincas évek elején, az immár az ő nevét viselő és műemléki védettséget élvező patinás Margitszigeti Nemzeti Sportuszoda, a Megyeri úti stadion, a pápai, miskolci, kaposvári, a MÁV-, a BTC-, a Millenáris sporttelepek, a Császár-uszoda, a miskolci, a győri, szegedi, kisvárdai uszodák. Fedett uszoda tervével 1928-ban állami nagy aranyérmet nyert, de előtte, az 1924-es párizsi ötkarikás játékok szellemi olimpiai versenyén – a kolléga, Lauber Dezső társaságában – stadiontervével a legjobb lett. Az első díjat nem adták ki, övék lett ellenben az ezüstérem. Aranydiplomával 1949-ben tüntették ki. S végül, de egyáltalában nem utolsósorban: az 1955-ben elhunyt kivételes testi, szellemi és erkölcsi értékeket megtestesítő, rendkívüli emberben, remek tollú újságírót is tisztelhettünk: 1903-1904-ben a Sportvilág szerkesztője volt, majd 1904-től 1908-ig a Pesti Napló Sportrovatának vezetőjeként munkálkodott.

2005-ben, halálának ötvenéves évfordulóján tisztelettel adózva emlékeztünk meg róla.